Közhely, hogy mindenkinek szüksége van szeretetre. De a szeretet önmagában valami misztikus, megfoghatatlan fogalomnak tűnik. Honnan tudom a hétköznapokban, hogy valaki szeret? Kicsit talán könnyebb, ha azt kérdezem, kinek vagyok fontos? És ki fontos nekem?
Egy nagyszülő ezer kilométer távolságból is szeretheti az unokáját. Egy elfoglalt, túlhajszolt, hirtelenharagú szülő is szeretheti a gyermekét. De mit érez mindebből a másik (gyerek, unoka, férj/feleség, stb)? Azt, hogy nem törődnek vele. Akkor pedig hiába tudja, hogy a távolság, a munka, vagy bármi miatt, de úgy érzi, nem elég fontos.
A szeretetet nem elég érezni, ki is kell mutatni. Oda kell figyelni a másikra. Időt és figyelmet kell szentelni neki. Egy csecsemőnek az is legalább ugyanolyan fontos, hogy felvegyék, játsszanak vele, akár az intézeti gondozók, ha nincsenek vele a szülei.
A szeretet, törődés nem pénzben mérhető. Sem abban, ha teljesítjük a másik kívánságát. Ha egy férj mindent megvesz a feleségének, amit csak szeretne, a legjobb esetben is papucsnak címkézik. A nőben felmerülhet: vajon mit akar "megvásárolni"? Azt, hogy kevés ideje van rá? Hogy megcsalja? Ha egy gyerek kap meg mindent, elkényeztetett lesz, de éppúgy szeretethiányos.
A törődés abból érezhető, ha odafigyelünk a másikra, és azt adjuk, amire szüksége van, anélkül, hogy ő kérné. Keleten, ha valaki túl nyíltan kimondja, amit szeretne, azt gyerekesnek, éretlennek, primitívnek tartják. Az az érték, ha szinte kitalálják a másik gondolatait.
Egy anekdota szerint egyszer egy japán pszichológust vendégségbe hívtak az USA-ba. A házigazda kérdezgette a vendéget: Kér-e kávét? Hogyan kéri, tejjel vagy cukorral? Mennyit kér bele? Jó lesz így? Kér még valamit? A japán vendég nagyon kellemetlenül érezte magát: Miért kérdezgetnek ennyit a nyugatiak? Miért nem tudják egyszerűen odaadni? Japánban ha külföldi vendég jön, először utánanéznek, mit szeretnek a vendég hazájában? Megpróbálják kitalálni, vajon mit szeret a vendég?
A törődés, odafigyelés mellett a türelem is fontos. Ha az ember türelmetlen, ideges, könnyen igazságtalanul máson tölti ki a haragját. Mit érez az a gyerek, aki napi néhány órában látja az anyját/apját, és az akkor is türelmetlen vele, mogorva, többet szidja, mint dicséri? Biztosan nem azt a megnyugtató érzést, hogy szeretik és elfogadják. Pedig az éppen olyan szükséglet, mint az evés, ivás, vagy a fűtött lakás. (A szükségletekről lásd: Maslow szükséglet-hierarchiája)
Türelmesnek lenni nem könnyű. De éppen ezért, ha valakivel még akkor is türelmesek tudunk lenni, amikor nagyon nehéz, az mutatja, milyen fontos nekünk. Nem zúdíthatjuk rá minden bajunkat arra, aki éppen ott van. Valószínűleg a legtöbbet azokkal az emberekkel vagyunk, akik a legfontosabbak nekünk (pl. család, barátok - vagy épp fordítva, akikkel sokat vagyunk, igyekszünk jóban lenni, pl. munkatársak). Megéri tehát türelmesnek maradni, legalább addig türtőztetni magunkat, amíg nincs rá alkalom, hogy máshogyan adjuk ki a dühünket.
A haragot, indulatokat visszafojtani sem egészséges, de az sem megoldás, ha arra borítjuk, aki éppen "rosszkor van rossz helyen". Gondoskodni kell róla, hogy megfelelő módot találjunk a stressz levezetésére. Ez lehet egy pletyka ebédszünetben, kibeszélve minden gondot (de meg kell válogatni, kivel - lehet, hogy neki is megvan a maga baja, akkor legyen kölcsönös a "kibeszélés"). Vagy lehet sport, jóga, zene, vagy valamilyen hobbi. De főleg, nem szabad megvárni, amíg a probléma elhatalmasodik: ha a bolti eladó rosszul adott vissza, akkor neki kell szólni, nem órákkal később dühöngeni rajta.
A türelem és odafigyelés sokkal nehezebb, mint hangoztatni, hogy mennyire szeretünk valakit. De jobban megéri...